Az „enyém”! – Novella részlet a Negyedik Dimenzió önéletrajzi regényből – Riga motoros emlékeim I.

(Lakatos László Ferenc írása)

Semmi feszültség semmi fáradság mint a hétköznap robotját és suliban járást megelőző órákban. Utazás a vonaton Aszódról, Gödöllőre dolgozni. De ma szabadnapon vagyok! Mégis korán keltem! Minden le van rendezve, nekem nincs más dolgom mint az Édesapám álltal már a vásárlást követően a RIGA 12-tőmet haza hozni, rá ülni az áhított motorral az esti városi fényekben majd motorozni egyet. Végre nem kell kuncsorognom – „csak körre” könyörgéssel és irigykednem, hogy barátaim motorozgatnak. Zsebemben a hajtási engedéllyel, hogy meg tegyem Budapestről az utat Aszódra. Meleg ruha oké, pénz van nálam és mi is kellhet még!? Később meg tudtam! L Szóval tele optimizmussal siettem le a vasút állomásra a sikátorszerű kerítések között. A vonat befut és a gondolatok tovább robognak a vonattal együtt. A hétvége tele motoros tervekkel és a motor bemutatásának mámorával szinte észre sem vettem a vonat befutott a Keleti Pályaudvarra. Szinte futva a Keletitől a Corvin áruházig, felsietek a legfelső emeletre és tekintetemmel kerestem az áhított és várva várt gépet. De sehol! Semmi és még elszomorítóbb, sehol egy eladó a műszaki osztályon. Mégis még tele optimizmussal vigyorogva szemem kutatja a motort – csak-csak meglátom – és egy eladót kerestem. Motor nincs de eladó az előkerült. Nagy izgalmamban észre sem vettem. A hátam mögött állt és megszólított.

  • Segíthetek? – nem volt nehéz kitalálnia, mert szinte csak egyedül voltam a műszaki osztályon vevő. Nem voltak olyan zsúfoltak akkoriban ezek az áruházak, pedig ez volt az ország első igazi giga áruháza. Hol volt akkor még a SKÁLA a mai nagy Plázákról nem is beszélve? Na de nem ez a lényeg. Lelkesen, tele lendülettel a szavaimban sebtiben mondtam mit keresek. Azt elfelejtve mondani, hogy a motor protekció által el van rakva. Na! Mit tesz az izgalom?! J
  • Folytatva egyszerűbben és a lendületből vissza véve – Kérem szépen egy motort szeretnék …. csak nem látok egyet sem! – közöltem az egyszerű vidéki gyerek nyelvén egy kicsit ijedten, hogy tényleg nincs meg a motorom. Ááááááááá. Nem voltam én soha ennyire szava szűkében mint akkor.
  • Jól látja fiatalember. Nincs és ha lesz is csak a jövő hónapban.
  • De ….. kezdtem a szöveget újra és a megilletődöttségből feleszmélve akartam folytatni.
  • Nem tudok segíteni! – És ezzel el is elfordult tőlem az eladó.
  • De Bácsi!!!! …. Nagy szünet és mivel nem kaptam több figyelmet, utána szaladtam és egy kicsit elszámolva magam, hátba vágtam kissé! Megfordult! Már vártam a visszakézből a pofont – mert ugye akkor nem volt az olyan nagy bűn! Meg mivel a rendőr bácsik sem komáltak sok sorstársammal a hosszú hajam miatt, felkészültem a hirtelen felindulásra. Edzett gyerek lévén megálltam és vártam! Pofon helyett …
  • Mit akarsz – szólt a számomra akkorra már ijedtségemben nagyra nőt férfiember. De bántam is én, csak adjon egy motort, ami le van már rendezve. A megdöbbenés erejével, hogy a gondolat felütötte a fejét a buksimba, szóltam vissza fogott vigyorral, …
  • Eladó Bácsi! – 18 éves lévén még nekem így illett, meg erre neveltek. – Nekem azt mondta az Édesapám, hogy le rendezett mindent, és ha meg kaptam a motort akkor kerekezzek haza vele – mondtam a biciklis emlékeimre és zavartságomra hagyatkozva.
  • Hogy hívnak?! Nem volt barátságos a kérdés, de kit érdekelt ez már amikor én már a motort láttam a lelki szemeim előtt. De hol van? Kissé megijedve elfelejtettem a kérdést!
  • Hogyan hívnak?! – Majdnem azt is elfelejtettem az erős orgánumtól. Utólag elgondolkodva a tisztesség és a jól neveltség a mai szemmel már nevetséges volt – 18 évesen!! Áááááá. Hagyjuk!
  • Lakatos László – a Ferencet már el is felejtettem! Ferenc? Egészített ki az eladó! Ez valamit tud! Vágott át az agyamon.
  • Hozom! Mire felocsudtam és hosszabb beszélgetésre gondoltam, nem hittem a fülemnek, hogy megy ez ilyen gyorsan is. Az agyam fel sem dolgozta még a helyzetet, amikor újabb sokk következett. A motor immár nem csak a lelki szemeim előtt, de bizony a valóságban is megjelent. Mint aki csodát lát, majdnem összerogytam az izgalomtól! Enyém! Zakatolt az agyamba.
  • Enyém vagy édes kis álmom! Talán még meg is könnyeztem. Hogy ez a boldogságtól a meghatódottságtól, vagy a helyzet megoldásának eredményétől volt? Már nem tudom. Észrevettem hogy az eladó röhög. Nem értettem, de aztán rá döbbentem. Kimondtam azt amit gondoltam.
  • Na még mielőtt elalélnál, hozz egy kis benzint a benzinkútról és indítsuk be. mert ugye az előírás az, hogy terméket ki kell próbálni. Akkor még divat volt ez, nem úgy mint manapság. Bár csodálkoztam, hogy nincs annyi benzinjük sem ami a próbát lehetővé teszi, már a mondat végén rohantam vissza a keleti pályaudvarra.

novella001

A mozgó lépcsőt lassúnak tartva a gyalog lépcsőn rohantam ki a CORVIN-ból, ezer bocsánatot kérve a meg-meg lökött igen ritka vásárlóktól. Hogy hogyan találtam meg a vállammal azt a pár embert, magam sem értem. De igen dülöngélhettem a nagy igyekezetemben. Végig rohanva Benzin Kútig – ma is ugyanott van a volt LOVI mellett – szinte feltéptem az ÁFOR ajtaját. A döbbenet erejével hatott, hogy nem hoztam semmit magammal a pénzemen kívül, ami viszont nem lett elég egy kis kannára sem – mert ugye az ÁFOROs ember ezt kérte elsőnek. Gondoltam megoldom egy huszár vágással a dolgot – később rá jöttem igen nagyot tévedtem. Vagy kanna, vagy benzin? De egyik sincs meg a másik nélkül. Kérdezés nélkül kirohantam és a szinte még reptében elkaptam a LOVI kerítésnél az épp üvegüktől megszabaduló alkohol mámoros emberek által eldobott vodkás üveget. Majdnem rám is szóltak, hogy nem maradt benne, de megelőzve őket csak annyit mondtam „benzin”. Furcsállották, meg szerintem nem is értettél a dolgot, de legyintéssel el is intézték. Vissza az ÁFOR Kúthoz be a Kutas Bácsihoz a kezébe nyomtam az üveget.

  • Kérek szépen ebbe az üvegbe egy kis benzint. Az abban a lendületbe vissza nyomta a kezembe az üveget. Majd megszólalt.
  • Az ÁFOR előírásoknak megfelelően a tűzvédelmi és hatósági ….. Mit akar? Álltam értetlenül. Aztán rájöttem! Nem ad benzint! Jajjjjjjjjjjjjjjj! Én kis motorom! Soha nem leszel már enyém. Már nem is ott járt a fejem, hogy mikor érek haza motoron, hanem ott, hogy lesz e egyáltalán motorom.

Szóval nem hosszabb lére engedve, de elmondtam a kutasnak, hogy miért is kell nekem a benzin. Ő merev tekintettel csak annyit mondott. NEM! Itt megállt minden tudományom! Leroskadtam az ajtó előtti padra és a kezembe szorongatva a közel kettő forintot – mert ugye akkor még 2 Ft. körüli benzin – a mindég határozott egyéniségem ketté tőrt. Csak gyerek voltam én még akkor! Tudom ez furcsán hangzik, de így is volt. Látva szomorúságom a kutas mellém lépett és egy pillanat alatt megoldotta a helyzetet. Kivette a kezemből az üveget és a pénzt. Kullogtam utána és reményteljesen mint a jég olvadt bennem a feszültség. Megtöltötte az üveget a pénzt zsebre vágta és mondta.

  • Tünés, itt sem voltál! nem kértem én számlát – na meg nem is nagyon figyeltek oda akkoriban az ilyenre – de ki foglalkozott ezzel, hiszen van benzinem.

Vissza rohantam az áruházba és az osztályra érve a szemem már a motort kutatta. De az eltűnt. Egy másik sarokban megláttam és egy másik gyerekember ült rajta. Olyan boldog féle mint én amikor megláttam az enyémet! Mert az-az enyém! Látva a kétségbeesett tekintetemet és kezemben a vodkás üveget, még mielőtt meghúztam volna kivette abból az eladó.

  • Nyugi öreg! csak összekevertünk két dolgot és a félreértést ….. Szavai már el sem jutottak hozzám. Válon lökött!
  • Figyelsz? Gyere indítsuk be. – Hogy mit miért mondott és hogyan történt az fel sem akartam már dolgozni, mert a varázsszó elhangzott! .. „indítsuk be!”

Benzin a tankba, reményteli mosoly és lelki szemeimmel már hallottam a motor jellegzetes RIGA hangját … Az eladó laza mozdulattal balról a pedált lefelé mozdította egyszer – kétszer – háromszor – sokszor. Mosoly elfogy majd méltóság teljes mozdulattal az eladó a motorra ül és lassan el kezdi pedálozni. Semmi! Se gondolat se remény. Még egy perc és az eladó eszeveszetten teker. Homlokán enyhe izzadság cseppek – persze nem az izgalomtól, hanem a fizikai megerőltetéstől.

  • Nem indul! Mintha nem is látnám. Ennek be kellene indulni. Még egy utolsó próbálkozás egy osztály konzéliumon össze gyűlve az eladók serege teker és szívat és kérdez, van e benne benzin, meg tartalék és én csak állok reményt vesztve.
  • Sajnos így az árú nem vehető el! Hangzott a lesújtó mondat. És már tolták is vissza a raktárba.
  • Az enyém és elviszem mondtam és a motor elé álltam és minden erőmet összeszedve megerősítettem! Elviszem! Megint konzélium és döntés!
  • A vevő felelősségére elvihető. Még egy telefon az Aszódi Laktanyába, félórás várakozás még Édesapámat elérik – ugye akkor még a telefon is csoda volt – hallom megnyugtató hangját.
  • Nézd Fiam! Elhozhatod, de a vasúton neked kell intézni, hogy felkerüljön a vonatra. Még mondott olyant is hogy Vasúti Posta Kocsi meg miegymás, de az „enyém” gondolata elfojtott mindent.

Mire észbe kaptam és a papír munkát is elvégeztük – írni még képes voltam ekkora teher alatt is a papírokat a zsebembe vágva a liftben eszméltem fel, hogy „enyém”. Csak ki a CORVIN-ból ki! Ki is kerültem amikor a valóság fejbe vágott. Hol vagyok? Nem ott ahol bejöttem az biztos. Vidéki gyerek lévén még a sok utca is zavarba ejtőnek tűnt. Minek is van belőle ennyi? És miért most! Mintha máskor kevesebb lett volna – vigyorog a mai agyam.

Tolom a motort és a járdán megnéznek, mosolygó tekintetek követnek! Néha egy-egy megjegyzés és a jó öreg szlogen is elhangzik. „RIGA Moped drága kincs, jó ha van de jobb ha nincs!”. Nem tudtam nem meg hallani, de sértődöttségem félre téve az „enyém” gondolata vitt tovább. A pályaudvar lépcsője volt az mely meditálásomból felébresztett. Már-már emeltem a motor elejét, hogy a lépcsőn felvigyem – tudjátok nem sok az, de a motor sem kis súlyú – amikor egy vasutas durván rám szól. Nehogy ott vigye be!! A Pályaudvar oldalán van …. . Már a mondat végét nem vártam meg, pedig mindég udvarias gyerek voltam – kezdtem besokallni a naptól – hanem elindultam a tömegben a lehetséges óriás bejárat felé. Vonat jegyet nem vettem, mert volt Tanuló Bérletem. Megkerestem a vonatot és a vasutas Bácsit akitől eligazítást kértem. Már majdnem indult a vonat amin ráadásul volt Posta Kocsi is. De az örömöm hamar elszállt. Poggyász jegy? – erre már nem is volt erőm, meg nem is gondoltam a hülye fejemmel. Kérő és kétségbeesett tekintetem megszánta a vasutas – voltak még jó emberek is.

  • Hosszú volt a nap ugye? Mint aki tudta min mentem ma át az nap. Úgy látszik tényleg meg látszott rajtam. Ha még tudtam volna, hogy ennek a napnak „soha nem lesz vége.” Utólag tudom, ennek is vége lett! 🙂

Együtt oda mentünk a Posta kocsi ajtajához és mint aki rádöbben arra, hogy valami gond van, az órájára tekint az én vasutasom. Most fütyöljön, vagy feltegyük a motort. Már majdnem a fütyülés mellett döntött – mert ugye a menetrend az fontos és mégsincs poggyász jegyem – és a sok probléma megoldás úgy látszik idő igényes volt, szájához emelte fütyülőéjét. Most mosolygok írás közben. Esküszöm még a fütyülő is óriási volt a kezében. Hát még mekkorára nőtt a kikerekedett szememben a szájában. Kiüssem, vagy kérdőn és kínosan vigyorogjak? Látva tekintetemet kiáltott egyet.

  • Jóska! Dezső! Gyertek már, ketten kevesek leszünk feltenni a vonatra!

Nagy lendület! Négy ember –utólag úgy érzem sokan voltunk, mert nem volt köztünk olyan vezér egyéniség, aki beszámolt volna. Bum! Neki a sárvédőt a vagon oldalának. Az meg kis nyikorgó hanggal megadta magát a fizika törvényének. Basszus az elhajlott. Mintha semmi nem történt volna kínosan hallgattam – majd kijavítom. Vasutasunk! – Bocsánat. Vajon kitől kért most bocsánatot. Tőlem, a vasúttól, a vasutas társától? Édes mindegy! Csak fent van a motor. Szaladtam is a kocsi feljáróhoz és éreztem, hogy vasutasunk taszít egyet rajtam és a vonat megindul. A vasutas meg marad! Aztán rá jöttem – miután ismét baj lett – hogy ő volt a fütyülős ember. Mert akkor ilyen is volt. Később az évek múltán az fütyült aki a kalauz volt. Azóta már nem fütyölt senki. Akkor ez nem érdekelt a jövő fényében és nem tudván, de ma már tudván nosztalgiával tölt el a fütyölő hangja – van is egy az irodámban azóta – mint a Nyírcsászáriba dohogó gőzmozdony füstjéből a korom, hiányzik a fütyülés. Néha még érzem is a kormot a szememben a lobogó hajam … Szóval lehuppanva az ülésemben már a motor Aszódon való lerakásának gondolata zakatolt a fejemben, amikor megjött az immár nem fütyülős – majdnem el is felejtettem és tárcsás ember – vasutas, aki meg személyesítette a kalauz és egyben jegy ellenőr szerepkörét.

  • Menetjegyeket kérem! Halva sokszor e felszólítást, mint kutyában a kaja láttán a nyálelválasztás elővettem diák bérletemet! De csak vettem volna! Nem volt nálam! A megtörtek arckifejezésével rajtam néztem fel a kalauzra.

Csak azt láttam ír és valamit magyaráz, hogy nem is vagyok diák és a szigorú tekintete már-már majdnem arra sarkalt – és a nap eseményei kezdtek bennem megtelítődni – hogy felálljak és egy erős határozott mozdulattal letörjem a rossz indulatát és hitetlenségét egy büdös nagy pofonnal. Magam is rácsodálkoztam – de lehet a közelinek tűnő hazai levegő volt az ami felbátorított – erős felindulásomon amikor eszembe jutott, hogy jóban kell vele is maradni, hiszem én még csak-csak de leszállok, de mi lesz a motorral? Vissza erőltetve az indulatomat nagyon bűnbánó és magyarázkodóvá váltam, hogy megértse megadtam magam és én jó ember vagyok. A beszélgetésnek az Aszódi állomásra való érkezésem vetett véget, meg az, hogy kezembe nyomta azt a bírságot amit Édesapám személyes közben járására és minden ismeretségét felhasználva töröltek egy hónap után.

Közben a motor is lekerült a vonatról és én félig örömmel de már nem mámorosan toltam mint egy utolsó erőmmel a jelentősen emelkedő vasúti sikátorba a motort. Már csak egy gondolat maradt bennem! Az „enyém” gondolata. Szüleim vigasztaló és mosolygós tekintete volt az mely nyugtatta kedélyállapotom. Vacsora és tisztálkodás után, a RIGA Kezelési Utasítással a kezemben aludtam el, melyet Édesanyám vett ki később a derekam alól álmomban, mert igen nyöszörögtem álmomban a nap eseményeit álomként feldolgozva.

Nem volt az nap este motorozás, különben is a haverok is nyugovóra tértek mire haza értem. Álmomban azért még fordultam egy kört a házkörül újdon süt RIDÓGA 12-emmel. Honnan is tudtam volna akkor még, hogy ez a motor hetekig még nem fog alattam menni és a nagy álom – a motorozás – még várat magára.

Fojtatás következik.

 

Budapest, 2016. január 24.

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.