A bélapátfalvi motoros találkozó meghódítása Rigával – 2008. május 31.-június 1

Két ember, két gép, kétszer 160 km. Mindezt fogadásból. Persze mi másért is, hiszen épeszu ember ilyenre nem vállalkozik csak úgy 🙂

Budapest-Bélapátfalva Budapest: Riga Klub on tour, azaz ’vadnak születni kell!’

Epilógus

Ekkora marhaságot rég hallottam. Megmásszuk a Bükköt Rigával, ami csak üvöltve vonszolja fel magát a Gellérthegyre is? Ennek a ruszki pöcsköszörűnek a nyergében húzzak le százhatvan kilométert? Ráadásul kétszer? Láttam magunkat Kerepestarcsa magasságában, ahogy a szétrobbant váltófogaskerekek felett kesergünk, vagy ahogy egyre dühödtebben rugdosom a gépet a jobblétre szenderült tirisztor kesernyés füstjében valami lepukkant Hatvan közeli faluban. Mi? Ha le bírunk menni, ünnepélyesen bejelentik, hogy nem lesz Rigablokk-dobó verseny? Miért nem ezzel kezdted? Már csak azért is!

Május 31. szombat

Éjjel két óra van. A franc essen belé, épp, hogy elaludtam. Persze, könnyű kijelentés volt, hogy majd időben lefekszem. A megszokott éjfél helyett amúgy sem tudott volna a szervezetem mit kezdeni az este hattal. Na mindegy, hol az a dögnehéz hátizsák. Ez már most húzza a vállamat, de hát megfelelő szerszámozottság nélkül neki sem érdemes indulni. Elő a motort, tegnap megjárattam, így könnyen indul a Transitot is életre keltő meredek utcában. Csak utóbbin fék is van ehhez a mutatványhoz, így alig lassabban egyesülök az Alkotás út szerencsére minimális forgalmával. Nahát, milyen meleg van, talán túlöltöztem egy kicsit, a bulizó tinik ingben gatyában grasszálnak a pesti éjszakában. A Zöld Pardont megkerülve veretek fel a Petőfi-hídra, kerülgetem a tolóhányásokkal küzdő fiatalokat. Egy nerobolos hülyegyerek a csajával ordít a pesti oldalon, még a motorhang sem nyomja el. Három előtt valamivel a megbeszélt helyen vagyok, ezt a néhány percet a tükör beállítására használom. Máris megkapom az első lesajnáló pillantást a vágósúlyban lévő örömlánytól; na, lerohadtál a vackoddal.

Szerencsére Rubens is megérkezik, és szinte azonnal indulunk is tovább. Lassabban gyorsul, jobban füstöl, halványrózsaszín hátsólámpáját követem a sötét éjszakában. A Hungária körút megsüllyedt csatornafedeleit kerülgetjük, kamionok húznak el szorosan mellettünk. A hetvenes tempóhoz állított forgalomirányítás miatt minden lámpánál megállni kényszerülünk. Gyors tankolás, irány a Kerepesi út! Van idő mélázni, miközben cirka negyvennel szaggatjuk Mátyásföld aszfaltját. Azt már most látom, hogy bazi hosszú és kínkeserves menet lesz. Mikor épp kezdenék némiképp belenyugodni, Rubens gépe egyre panaszosabb hangokat ad, minimális emelkedőn is egyest kér, majd lehörög nagyjából ott, ahol nagyjából előre vízionáltam, Kerepes előtt nem sokkal.

Szikra van, benzin van, levegőt kap. A gyertya viszont porszáraz. Megkezdjük a Rigás kisrutin első lépéseinek végrehajtását. Úszó megmozgatása, gyertyacsere, plusz az elferdült első szelep visszaigazítása, még pont időben. Csak nem akarja az igazságot, majd némi gyertyára csöpögtetett benzin után elindul, még tán erő is van benne. Gödöllő előtt a hosszú emelkedőn nem bírom tovább a tötymörgést, előremegyek kábé negyvennel, kettesben, miközben az R4 egyesben is hallhatóan megszenved. Ahogy annak idején Levente Péter találóan jegyezte meg: Hogy lesz ebből mese?

Világosodik lassacskán, és nemcsak az elmém. Egyhangúan gyűjtjük a kilométereket, a forgatókönyv nagyjából hasonló; emelkedőkön előremegyek, bevárom Rubenst, aki viszont a lejtőn diktál olyan tempót, hogy én csak velőtrázóan üvöltő motorral tudnám követni. Az ördög bújt a lett technikába, de bírják egyelőre. Időközben rettenetesen hideg lesz legnagyobb meglepetésemre, pedig földrajzból tanultam annak idején, hogy pont a napfelkelte előtt a legalacsonyabb a hőmérséklet, hisz addig hűl minden. Aszódnál már minden, vésztartaléknak szánt ruhadarab rajtam van. Szerencsére jön a napfelkelte, és jön Hatvan ahol aztán reggel hat magasságában megállunk egy szendvicsre. Rubens az útra kapott erőspaprikától félrebeszél, már az út felénél tart fejben, pedig egyharmadnak is sovány, amit eddig megtettünk (mozgóképes illusztráció a youtube.com-on, poteka videói alatt).

Kezdem élvezni ezt az egész őrültséget, ahogy a kék füstcsík hátán fokozatosan hagyjuk el kilométerköveket. A 21-es úton kinyílik a világ, kétszer két sávon végre nem bő arasznyival kerülnek ki az autósok – mint tette az a lengyel kamionos, aki végül füstölő kerekekkel állt meg fél méterre a hátam mögött, miután rájött, hogy mégsem fér bele ez az előzés. Egy darabig Pásztó felé tartunk, majd lemegyünk jobbra a 25-ös útra, ami már Eger felé és fölé visz. Egyre melegebb lesz, de menet közben elviselhető a klíma. A Bükk felé kanyarogva egyre nagyobbak a szintkülönbségek. Én élvezem a gyönyörű tájakat, Rubens meg azon problémázik, mi lesz vele a mostani lejtőkön visszafelé. Valahogy majdcsak lesz, harmincvalahány éves Rigája kikúrálta önmagát, és határozottan kaptat felfelé, persze még így is van időm fényképezni és videózni (megintcsak youtube.com). A megállásoknál változatlanul csak benzinbe mártott gyertyával hajlandó újraindulni, de ezzel egyelőre megbékélünk, amíg ilyen fickós.

Csak az az utolsó szerpentin ne volna. A Bélapátfalva tábla látványától örömittasan gurulunk már a faluban, a találkozó helyszínét az útra festett óriási nyilak és ’MOTOR’-feliratok jelzik. Délelőtt tíz óra múlt, rettentő meleg van, és az a rohadék út egyre kanyarog felfelé, a régi cementbányához. Rubens gépe a halálán, füstöl mint a kujbisevi erőmű de mellé csak annyira halad, mint az autópályaépítés. Az utolsó harminc méteren aztán elég egy meggondolatlan kuplungolás, és azonnal lefullad, végül egy motorostárs ajánlja fel az egyik vállát, hogy abba kapaszkodva Rubens is megérkezzen oda, ahová készültünk. Megcsináltuk! Két Rigával ott vagyunk a II. Bélapátfalvai Motoros Találkozón! A főszervező azonnal a hangosbemondón osztja meg az örömhírt a résztvevőkkel, akiket a szaharai hőség és a korai időpont miatt nem neveznék tömegnek; ám a sátorok számából látszik, hogy vannak egypáran. A délután és este folyamán még további két alkalommal kerülünk adásba az expedíció részleteivel. Rubens nyilatkozik pár szóban, és a motorostalálkozókon hagyományosnak nevezhető Rigablokk-dobó verseny is más dobálni való után néz. Többen megnéznek minket, mint bármelyik csodacsoppert, hiszen azokból rengeteg van, Rigából csak kettő.

A felvonulást kívülről nézzük, a szilvásváradi túra helyett pedig gatyába rázzuk Rubens négyesének blokkját. Kap egy új gyertyapipát és kábelt, és persze megszakítóállításra, karburátor-pucolásra is sor kerül. Ezután minden gyújtás biztos, egészséges hangja van, bizakodva tekintünk a jövőbe. Az esti program jórészét elmossa egy régen látott jégeső és vihar, de jobb is így, hisz nekünk a hazaútra is tiszta fejre lesz szükségünk.

Június 1. vasárnap

Délben röffentjük be a Rigákat, este hétórás érkezést vízionálunk. Eddig semmi komoly baj nem volt, nekem a hátsólámpám gyári izzója égett ki, de szerencsére amíg tegnap hajnalban sötét volt, addig világított. Eseménytelenül telik az út első fele, ekkor készül a youtube.com-on található onboard videó (poteka videói – onboard), negyvennel szakítok felfelé az emelkedőn. Végre megelőzök valakit, még ha csak Rubens is az. Egész eddig a fantasztikus virágillat-orgiáról áradozott, és csak ekkor jöttem rá, hogy eddig az ő kipufogóját szagoltam. Előremegyek, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a természettel – és persze hogy videózzak, amíg ő is felér a kaptatókon, mert csodát azért nem tudtunk tenni a nagygenerál során.

Pétervására előtt megetetjük a gépeket, de lassan nekünk is ideje lenne már hasonlóan cselekedni. Kocsmán kívül bármi más csak nagyon ritkásan, az egyetlen egy lehetőség udvarán egy lélek vendég sincs, csak a tulajdonos trécsel valami helyi erővel. Nem túl bizalomgerjesztő, inkább továbbot intek. Pásztónál végre találunk egy, melegkonyhával is rendelkező kocsmát, ígéretes fotók keretezik a pultot, azonban érdeklődésünkre közlik, hogy csak hot-dog és hamburger realizálható az árukészletből. Evés közben sötétkék gomolyfelhőkre leszünk figyelmesek. Elindulás után, Hatvan előtt bő 20 km-rel a 21-es úton aztán leszakad az ég, vastag esőben haladunk. Lett volna alkalmunk behúzódni valahová, de akkor még csak szemerkélt, és a továbbhaladás mellett döntöttünk. Mikor megint egy benzinkúthoz érünk, akkor meg már mindegy; szarrá áztunk, és az eső is alábbhagy. A motorok bírják a néhol négyujjnyi vizet, ami a nyomvályús úton összegyűlt.

Hatvanba érkezve a tegnap reggeli állomáson, a Mol-kúton pihenünk meg ismét, Rubens az egyébként egykedvűen zümmögő Riga 4-esén némi finomhangolást javasol, ám az a leállítás utáni indítási kísérletnél már meg sem pöffen. Miközben a kutasok Rigás sztorijait hallgatjuk, Rubens a gyújtásoldalt, én a karburátort veszem kezelésbe. A szokásos varázslatok után egyszercsak beindul a gép. Az eső is elállt, szúrunk egy egyest, nyélgáz, gyors kuplung, kettes, hörgés, davaj! Innentől minden rövid pihenőnél nehezen kel életre a négyes, majd a Gödöllői-dombság tetején az én 22-esem kezd el panaszkodni. Berúgásnál megcsúszik a kuplung, aztán harmadikra vagy negyedikre elkapja, mehetünk tovább.

A gödöllői kastélynál már úgy érzem, mintha elfogyott volna a kuplungholtjáték, a lámpánál ráállítok, de nem lesz jobb a helyzet. Egyre gyengébben gyorsul a vas, a motor viszont üvölt. A Népstadionnál elválok Rubenstől, ott már alig akar beindulni, még sebességben megtolva sem mozgatja meg a hengert. Sokadikra nagy nehezen beindul, innen nyélgázon megyek végig. Lemegyek az Üllői útra, a jobb szélsőből halált megvető bátorsággal vágok át a balra kanyarodóba a Nagyvárad térnél. A halált azzal vetem meg, hogy a maximális tempó 20 km/óra, és még pedálom sincsen, hogy rásegítsek. A Petőfi-hídra már tízzel és üvöltő blokkal vánszorgok fel, hogy fogom én megmászni a Gellért-hegyet?

Innentől Pitti Katalin hazát féltő imalánca a fasorban sincs, csak azért könyörgök Ivánnak, a bátor szocialista férfi motorjának, hogy valahogy vigyen haza. Üvölt a gép, a 10-es körül pilinszkázik a mutató, és én lábbal lökdösöm magam felfelé. Az utolsó dombot elhagyva a kétségbeesett fohászt örömmámor váltja fel azonmód – a célbaérkezés ugyanis az utolsó kétszáz méteren már a gravitációval is megoldható. Alapjáraton gurulok be a kapun anyámékhoz, ahol a motor lakik, és ők kétszemélyes sorfalat állva tapsolják meg az őrültségemet, ami legalább elszántsággal is párosul. Iván a leállítást követően semmi szín alatt nem akar beindulni már, de nem is erőltetem. Utolsó leheletéig küzdött, és hazahozott végül a világ végéről. Most majd kap új lamellákat, alapos tisztítást és némi szabadságot. De jövőre újra megyünk, az hétszentség, de csak tartalék lamellával a táskában. Ki jön?

Poteka

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.