Fejben mindannyiunknak megvolt, hogy a távolság visszafelé sem lesz kevesebb, így érdemes jó korán felkerekedni. Aztán valahogy mégis valamikor 9 után kezdtünk el matatni az úsztatógomb környékén. Talán a jó hangulat, az ünnepélyes búcsúztatás, talán a technikába vetett hit, talán maga a lustaság volt az oka, de nem bántuk. Nehezítő tényezőként vasárnap szinte semmi sem volt nyitva, még a benzinkutak egy része sem, a bennük található shop pedig egyáltalán nem. Szemünk előtt a levéli Heléna kemping forintalapú, gazdag étlapja lebegett, ahol 1000 forintért hatalmas adag babgulyást és nem egy korsó sört mérnek.

 

 

 

 

 

 

 

Indulás után nem sokkal megismerkedtünk az automata tankolással egy 0-24 óráig “nyitva tartó” kúton, ami gyakorlatilag zárva volt (még a mellék helység is), de előrefizetve kártyával lehetett tankolni.

A következő dolog, amire az eseménytelen úton emlékszem, hogy lenyomtunk szűk ötven kilométert, ideje megállni valahol, ami a 30 fokos hőségben vasárnap nem is olyan könnyű. Találtunk egy újabb automata töltőállomást, ahol legalább árnyék és egy komfortnövelő vízcsap volt, ahol felfrissülhettünk és feltankolhattuk palackjainkat. Míg álltunk, nagy dudálással köszöntött a szlovák rendszámú, bordó M24-es kombi Volgával és Camptouristtal a találkozón látott család, akik szintén hazafelé vették az irányt. A kútról kiérve közénk vegyült egy rendőrautó is, az Ausztriában szokásos ezüst-kék csíkos VW Tiguan, de fél méterről sem tűntünk érdekesnek a rendszám nélküli motorjainkkal, sőt, az egyik kereszteződésnél  még mintha a lámpát is átkapcsolták volna a helyi overallos forgalomtechnikai szakemberrel, hogy akadálytalanul hatolhassunk át a városon.

Így is tettünk, haladtunk tovább minden gond nélkül, kb. 35 kilométerenként, vagyis óránként megálltunk pihentetni azon testrészeinket, melyek közelebbi kapcsolatba kerültek a motorokkal. Emlékezetes volt egy közepes város, melyben egy jó hosszú szakaszon teljes hosszában, faltól falig egyszerre bontották fel az összes burkolatot, viszont a forgalomtól nem zárták el az utat a közműépítés idejére, így igazi offroad-élményben volt részünk – egy város közepén!

 

 

 

 

 

 

A városból kifelé megállni kényszerültünk, mivel Szabolcs Jawa Mustangja makrancoskodni kezdett, az út során először. Már az előző napi pihenőnapon is gyújtásállítással és gyertyacserével múlatta az időt Szabi, de itt egyszer-csak nem ment tovább a gép. A megszakítóhézag fogyott el, amit a rövid pihenő alatt simán megoldottunk. Itt döntöttük el demokratikus keretek között (hja, ez egy másik ország, kérem), hogy nem teszünk kb. 30 km-es, bruttó más félórás kitérőt egy közeli veterántalálkozóra, ahová szíves invitálás formájában hívtak meg még Sigmundsherbergben, mivel úgy éreztük, veszélyeztetné a túratervet, ami mindössze annyi volt, hogy emberi időben megérkezzünk Magyarországra.

Már javában Bécset kerültük jó messziről, mikor viharfelhők kezdtek gyűlni körülöttünk, de mindig valahogy más irányba fordultunk, mint a sötétkék fergeteg. Utóbb kiderült, hogy a bécsi Ringen, azaz körgyűrűn több autót jégkárosra vert a hatalmas zivatar.

IMG_7258

Filmbe illő módon menekültünk a rossz idő elől és filmbe illő módon jött a főhős(ök) előrejutását akadályozó probléma is. Kipe 3-asának panaszos, fémes hangja kezdett lenni. Először elégtelen kenésre gondoltunk a váltóban (a korábban eltűnt hajtóműolajat Vespa-módra 2T olajjal pótoltuk, ami jóval vékonyabb olaj, így krakkolódva okozhat problémát), de némi vizsgálódás után az egyik főtengelycsapágy lett a gyanúsított. Tartalékblokk volt nálunk ugyan a Kispókban, de úgy döntöttünk, hogy megyünk amíg megy a motor, aztán esti szállásunkon kicseréljük a blokkot nyugodt körülmények között. A motorok egykedvűen falták a kilométereket és hamarosan az utolsó osztrák boxkiálláson találtuk magunkat. Tankolni már senkinek sem kellett, de a nyitva tartó shopban végre magunkhoz vehettünk némi kalóriát és hideg üdítőt.

 

Bíró Laci összeveszett a GPS-vel, így a határhoz közeledve már inkább szoros emberfogást választott és néha Poteka felderítő-Rigája mellett menve, lehúzott ablakkal kommunikált az útirány megfelelőségét illetően, ami a Rigák és a Kispók menetzaját összeadva igazi bravúr.

Szerencsére Poteka GPS-én fogyott a távolság és a táj is ismerősnek tűnt, így rezzenéstelen arccal hatoltunk tovább.

Laci kütyüje valamiért nem volt hajlandó Nickelsdorf-Hegyeshalom felé átmenni az országhatáron, pedig minden beállítás megfelelő volt. A határra érve belefutottunk a NovaRock fesztivál utózöngéibe és töménytelen rendőrautóba, de ők sem foglalkoztak velünk, bár ez ekkor már nem tűnt olyan furcsának, mint az odaúton. A határon megálltunk pár percre, hogy készülhessen néhány fénykép, de a viharfelhők utolérni látszottak a szélsebes Rigákat, így a gyors továbbindulás mellett döntöttünk.

Nem volt még késő, alig múlt este 6, de ekkorra már tudtuk, hogy Kipe R3-asán elkerülhetetlen a blokkcsere; nem volt túl jó hangja és bár akár még hazáig is elpurroghatott volna némi szerencsével, de egyrészt nem akartuk, hogy az út szélén kelljen szerelgetni, másrészt azt sem, hogy a lelkét kilehelő csapágy esetleg magával vigye a főtengelyt, dugót, forgattyúsházat, hengert, szóval bármit, ami benzin és nem fémtörmelék elégetésére van tervezve.

A határ után közvetlenül negyedórás megállásra kényszerültünk, mivel két tehervonat éppen egy vasúti átjáróban adott egymásnak randevút lépésben. Ennek nem annyira örültünk, mert megtelt az út türelmetlen autósokkal (ebből Ausztriában hiány volt, bár nem hiányoltuk), másrészt akkorra már fenyegetően morajlott az ég. Ez a megálló nem tett jót Kipe Rigájának sem, nem sokkal a sínpár után lehörgött és nem volt hajlandó újraindulni, amit Kipe igencsak nehezen viselt 5 km-re a céltól, 190 kilométerrel a hátunk mögött. Kiderült, hogy egyszerű gyertyaslusszról van szó, cserét követően vígan szaladt a gép, az elnököt előreküldtük, hogy ha már megy a gép, meg se álljon, majd a kempingben találkozunk. Tuti úr és Joci közben beugrott egy kútra hajtóműolajat vételezni (Tuti úr Minije a kuplungvizsgálat óta folyatta az olajat, de nem akartunk 30 euróért vásárolni egy flakonnal, amikor magyar földön ugyanez kb. 3 euróért hozzáférhető volt végül).

Az égbolt ekkor már a sötétkék és a fekete árnyalataiban pompázott, szemetelt az eső és feltámadt a szél, moraljott a nem túl távoli villámcsapások zaja. Több részletben, de befutott mindenki a kempingbe, ahol rögtön az étteremben kezdtük a hazatérés ünneplését. Szabi ment haza Mosonmagyaróvárra, Tuti úr pedig őszinte sajnálatunkra és aggódásunk közepette hazafelé vette az irányt, hogy egy seggel rigázzon haza Budapestre.

A bőséges vacsora után, amit Grafur, az alapító megtisztelő látogatása alatt költöttünk el, nekiláttunk a körlet felállításához és a romló fényviszonyok között a blokkcserének is Kipe 3-asán.

Alapvetően rutinművelet lett volna, ha nem lettünk volna hullafáradtak, nem lett volna töksötét, mire az érdemi részhez értünk, nem martak volna szarrá mindenkit a szúnyogok és működött volna az a tetves gyújtás, ami a pótblokkon néhány nappal korábban még hiba nélkül üzemelt. Nem derült ki, hogy mi a fene baja volt, mert csak a komplett gyújtás átszerelésével oldódott meg a dolog, az elvileg hibás gyújtás pedig a később meggyógyított beteg blokkon hiba nélkül üzemelt 2 nappal később.

Ezzel végére értünk az eseménydús napnak, a nagy vihar végül elkerült minket, bár másnapra sárga, narancs és vörös riasztással, jégesővel, széllel és esővel riogattak minket a hazaútra. Nagyon nem ijedtünk meg, végül is letudtunk eddig közel 600 kilométert, jóllakottan, zuhanyzás és néhány sör elfogyasztása után úgy gondoltuk, nagyon nagy baj nem történhet. Vagy mégis? Kiderül a következő és egyben utolsó részből, melyben a megfogyatkozott csapat Budapestet veszi célba. Tartsatok akkor is velünk!

 

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.