Furcsának tűnhet, de valóban a múzeum kertjében ébredtünk. Persze ha a múzeum egy faluszéli gyárépület, akkor a kertje is inkább felhagyott szántóra hasonlít, amin puha pázsit tenyészett mindenféle kerítés nélkül. A gyakorlatban néhány nappal előbb vagy később ezt simán vadkempingezésnek lehetne nevezni, mindenesetre végül mindenféle civilizációs szükségletünket ki tudtuk elégíteni a wifin kívül. Erre nem találtunk megoldást, hiába motoroztunk el a lemenő nap fényében még előző nap a közeli (8 km hegyen-völgyön) Eggenburgba (azért a tisztelt olvasó értékelheti, hogy 194 km motorozás után még 16-ot mentünk csak azért, hátha tudunk posztolni), de se a benzinkútnál, sem a kávézónál nem találtunk wifit vagy netezési lehetőséget, de ez rendben is van, hiszen ha nem lakik senki az országban (és úgy tűnt), akkor fölösleges a netkapcsolat is.

A benzinkúton viszont ha net nem is, de egzotikus sport- és túraautó-felhozatal volt szép számban. Valahol a környéken zajlott egy historic rallye és a Viva Italia-nevű egzotikus autókat tömörítő túra is. Így Rigáinkat és a Kispókot Lamborghini Diablo, Countach, Aventador, Porsche 911 RS, Alfa Giulia, Lancia Fulvia és még számos más legendás autó között itattuk meg (Maros Rigája megpakolva, melegben, húzatva, hegyen-völgyön 1.4 litert kért 100 kilométerre, amit azóta sem hiszek el, bár én (Poteka) számoltam ki a blokkok és a kilométer alapján.).

Este-éjjel egyébként még befutottak Janiék is a hamvas Hycomat-Trabanttal, valamint Krisztiánék a 4T kombi Wartburggal, minden rendszerváltás-korabeli festőbrigád álomautójával. Teljes lett a csapat, reggeli után összeszedtünk magunkat és nekiálltunk kitalálni, hogy mégis mit kezdjünk az egyetlen pihenőnapunkkal.

Bíró Lacival az egyik szervező gyönyörű 408-as Moszkvicsát nézegettük, amikor a gazdája odajött és kézzel-lábbal és néhány német szóval magyarázni kezdte, hogy forralja a vizet, melegszik. Egyből átvedlettünk diagnosztává, illetve én leginkább tolmáccsá, bár németül továbbra sem beszélek. Végül eljutottunk oda, hogy próbaúton, terhelés alatt érdemes kizárni egyes hibalehetőségeket. Nosza, el is indultunk, még Laci is vezette a kék csodát. A diagnózis hamar meglett, a termosztát félig nyitott csak, ami elégtelen hűtést eredményezett a hőségben. Kiszerelés után meggyógyult a gép.

Aztán a csapat több részletben megtekintette az 1. Osztrák Motorkerékpármúzeumot, amelynek furcsamód egy párezres település adott otthont. Belépve aztán átértékeltük kételyeinket az elnevezés kapcsán: három hatalmas szint, zsúfolásig megtöltve, ebből egy szint csak Puch. Ez utóbbi mellbevágó volt nekünk, akik itt keleten kb. a Puch Maxit ismertük.

Az egyetlen dolog, amit megemlítenék, az a két kiállított Puch MS 50 moped volt, melyekkel egy házaspár a 4 földrészt bejárva 120.000 km-t tett meg úgy, hogy mindössze a tankot cserélték nagyobbra a szériakivitelnél. Ez a teljesítmény azért némileg árnyalta a mi nem egész 400 km-es túránkat idáig, de mi mégiscsak Rigákkal teljesítettük ezt, ami finoman szólva is rejtett magában némi többletkihívást.

A találkozó maga jellemzően osztrák, cseh (közel volt az osztrák-cseh határ) és lengyel résztvevők részvételével zajlott Ladákkal, Volgákkal (M24 és M21), Skoda Felíciával, Trabantokkal, Moszkvicsokkal, Velorexekkel, valamint egy ritkaságnak számító Aero Minorral, ami a Jawa-előd gyár a II. vh előttről és egy mutatós külsősárhányós sportautó.

Persze nem maradhatott el a géppark karbantartása sem. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeket a motorokat nem 400 km-es hegyen-völgyön felpakolva túrázásra tervezték, de amire tervezték, arra is csak mértékkel voltak alkalmasak. Így azért volt mit igazítani az egyetlen pihenőnapon is. Tuti úr Minijének kuplungja fura zajokat adott ki magából, így megbontásos vizsgálatnak vetettük alá. Nem találtunk semmit problémát, de onnantól a tömítés engedte az olajat, amit újabb igazítással és utántöltéssel orvosoltunk.

Poteka 22-esén elengedett a láncvédő egyik felfogatása, így a láncvédő ráült a láncra, ezt a másik csavar megszorításával és a T-alakú tartó ideiglenes elforgatásával hárítottuk el. A sztender elhajlott a telepakolt motor gyakori sztenderre rakása közben, ráadásul végleg meggyengültek a csak túrára használt motoron 8000 km alatt a hátsó rugóstagok. A sztendert visszahajlítottuk, a rugóstagokon pedig kijebb tekertük a rugótartó bakot egy-egy menettel, így nyertünk egy centit.

Aztán résztvettünk a körtúrán, ám kétszer 400 km Rigázás közötti egyetlen pihenőnapon akkor sem motoroztunk volna 100 km-t, ha fegyverrel kényszerítenek, így a társaság azon része, akinek volt kedve a túrához, beült a klubba tartozó autós különítmény járműveibe és egy rövidebb, 40-50 km-es szakaszon mentünk a konvojjal – amúgy a túrát mindenki szabadon választott tempóban tette meg. Néhányan felfedeztek egy remek, osztrák szokás szerint tök kihalt helyi strandot és ott töltötték a délután további részét.

Este a közös sörözésen korabeli autós filmeket, videókat néztünk, az eredményhirdetésen pedig gyönyörű emlékserleggel köszönték meg erőfeszítéseinket és a részvételt. A találkozó rangját jelezte, hogy látogatást tett szombaton az osztrák közlekedési miniszter (!), akitől a levelet kaptuk, hogy egyáltalán mopedezhetünk Ausztriában, valamint Ausztria orosz konzulja is, aki különösen örült az ismerős mopedeknek.

Este egyre inkább a holnapi (és holnaputáni) hazaútra kezdtünk gondolni, mert szép dolog, hogy eljutottunk idáig, de azért a zökkenőmentes hazaút is szerves részét képezte a terveinknek – nem akartunk működésképtelen motort hátrahagyni a sógoroknál, illetve szerettük volna, ha az értünk aggódó, szorító itthoniaknak jó hírekkel szolgálhatunk és öregbíthetjük a márka hírnevét. Vajon sikerül hazavinni lábon kincset érő, sokat látott motorjainkat? Kiderül a következő részben!

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.