Eljött a reggel – változó lendülettel, de mindenki a körlet felszámolásán és a reggeli teendőkön ügyködött. Újra átbeszéltük az útonalat, majd a megbeszélt időpontban, fél hétkor megérkezett Szabi patent Jawa Mustangja hátán, így a nemrigák száma kettőre emelkedett. Tankolás és rövid reggelizés után nekiindultunk az országútnak a közeli országhatár felé.

 Ami hamar meg is érkezett és furcsa érzésekkel léptük át, mintha csak valami törvénytelen dolgot művelnénk. Persze volt ebben jó adag a rendszerváltás előtti évtizedek gyomorgörccsel teli határátlépéseiből, de a mostani helyzet sem volt maradéktalanul megnyugtató. A rend országába hatoltunk meg mindenféle hatósági jelzés nélküli egykori szovjet motorkerékpárokkal. Van, akién a fék nem ütötte volna meg egy KPM-es vizsgálópad szintjét (Kipe) és volt, akinek a kipufogója volt hangosabb a gyárinál (Poteka 22-esének dobjában mindössze két vízvezeték-fitting árválkodott).

Azt korábbról tudtuk, hogy itt ezt sokkal komolyabban veszik. Az első, osztrák földön megtett métereken szinte vártam, ahogy az elegáns ezüst-kék Volkswagen, oldalán Polizei felirattal lendületből küld vissza minket anyánkba, vagy legalábbis Balkánnal inkább rokon anyaországunkba.Aztán csak mentünk és mentünk és mindössze annyit vettünk észre, hogy kisimult az aszfalt és eltűnt az élet az utakról és az utcákról. Derékszögűre művelt földek mellett purrogtunk el hibátlan utakon, csendes falvakon át, mígnem az egyik dombon az fújt műszaki riadót, akire a legkevésbé számítottunk: Bíró Laci állt félre egy dűlőútra a kispókkal és az egyik fékdobba szorult idegen testre panaszkodott.

 A hibaelhárítással viszonylag hamar megvolt az aranykezű mester, de így is felkeltettük a helyi közútkezelő figyelmét. A “valamilyendienst” feliratú furgon a legutoljára elhagyott faluból fordult utánunk s bár nem éreztük magunkat törvényenkívülinek, azért lejátszódott ez-az a képzeletünkben.

Az mondjuk konkrétan nem, hogy széles mosollyal üdvözöl minket, megkérdezi, hogy segíthet-e valamiben majd engedélyt kér, hogy lefotózhassa járműveinket. Közben kérdezte is, hogy mindegyik ötvenes-e de nem a jogi vonzat, pusztán a kíváncsiság fűtötte. Elmeséltük honnan jövünk, hová megyünk, közben egy kerékpáros túracsapat karikázott el szemben integetve, mosolyogva. Azonnal a szívünkbe zártuk ezt a szép országot. Az úriember segített lefényképezni a csapatot egyben, majd jó utat kívánva visszament arra, amerről jött, szóval csak miattunk jött erre, hogy segítsen, ha kell.

Továbbindulás után továbbra is képeslapszerű tájakon motoroztunk (illetve kispókoztunk, legalábbis Laci, aki azért szintén eléggé kilógott a jól szituált osztrák autóparkból a közel negyvenéves, de vadiújnak látszó szoci kisautóval). Laci néha előrement, néha lemaradt, majd bő egytized gázt nyomva megelőzött minket. Nem hajtottunk nagyon, a Riga kilométeróra valamivel a 40-es osztás alatt táncolt, ami GPS-szel mérve 34-35-nek felelt meg.

Hamarosan átkeltünk Hainburgnál a csodaszép Duna-hídon, majd a következő városban megálltunk egy Spar parkolójában amolyan ebédfélére. Továbbindulás után eseménytelen szakasz következett, a reggeli indulás óta egyáltalán nem álltunk meg műszaki okból; minden Riga tette a dolgát. A kispók néha panaszos hangokat hallatott és gyengülni látszott, de kiderült, hogy egyrészt melege van, másrészt a határon még innen tankolt, de német benzin nem valami jó. Ebből persze a Rigákon semmit sem vettünk észre, de persze ezeket még talán vízben oldott széntablettára is felkészítették.

A következő megálló egy árnyas fa és egy vízcsap mellett számos más érdekességgel is szolgált: egy Lamborghini traktor állt a városháza előtt, amelyen korabeli magyar Taurus gumik feszítettek. A tulajdonos ügyeket intézni ugrott be vele, kisvártatva röffentett és tovább is állt. A szomszédos épület a helyi rendőrség volt, éppen sziesztánk közepén jött ki két járőr az épületből, de ügyet sem vetettek ránk, beültek a kint parkoló rendőrautóba és elhajtottak. Mindezt úgy, hogy nem lehettünk azért mindennapi látvány egy egyébként kihalt falu főterén déltájban egy csapat, sosem látott mopeddel. Némi nézelődés után felfedeztünk egy cirill betűs emléktáblát is, mely az itt elesett szovjet katonáknak állított emléket.

 

 

 

 

 

 

Mivel továbbra sem zavartak minket műszaki problémák, szabad kapacitásainkat a külvilág szemlélésére fordíthattuk. Megállapítottuk, hogy Ausztriában gyakorlatilag nem lakik senki; a terepasztalszerű tájon a falvak nem mutatták semmiféle élet jelét, amit az ország különböző szegleteiből származó Riga-pilóták vártak volna. Nem ugattak a kutyák, nem jártak emberek az utcákon, nem száradtak a ruhák, nem sírtak a gyerekek és nem volt nyitva szinte semmi, pedig péntek volt. Már-már vártuk a feltámadó szelet, ami majd halomra borítja a papírmasé házfalakat, vagy a gombafelhőt, ami a kísérleti atomrobbantás díszleteinek teóriáját erősített volna meg. Azt már említettem, hogy nagyon ráértünk agyilag?

Egyetlen megállásnyira voltunk már a végcéltól, a navigálás simán ment, kb. 100 métert mentünk rossz irányba egyszer, de akkor találtuk a fenti képeken látható pihenőhelyet. Most azonban ülepünk egy városi benzinkúton kényszerített boxkiállásra, ami azért is jó, mert egy kútnál van mosdó, kávé, benzin és általában shop is, azaz mindent egyetlen megállással tudunk intézni. Azt nem kell ecsetelni, hogy 150 km rigázás után az embernek már elég sokféle igénye támad, de ezek közül egyik sem a további motorozás. A kútnál megjelent egy joviális öregúr, aki nagy hévvel, hadonászva lelkendezett, kérdezett és mesélt nekünk, csökkent némettudású balkáni gerléknek arról, hogy korábban motorversenyző volt, most is van egy oldalkocsis BMW-je és egyébként is honnan jöttünk. Egyszercsak eltűnt, majd megjelent az említett BMW-vel, az oldalkocsiból egy meglepett lány szállt ki és tökéletes magyarsággal jó napot kívánt.

Az osztrák úr fiának felesége magyar, így amikor megtudta, hogy honnan jöttünk, azonnal hazarohant, beültette menyét az oldalkocsiba, hogy segítségével és tolmácsolásával megossza velünk életének főbb állomásait és kérdezzen ami viselt motoros dolgainkról is. Közben a kutas is érdeklődni kezdett, a rendőrökkel ellentétben neki feltűnt a rendszám hiánya és érdeklődve hallgatta a hihetetlennek tűnő magyarázatot, mely szerint nálunk elég egy kötelező biztosítás a mopedoláshoz. A remek hangulatú kelet-nyugati minitalálkozó után búcsúzkodni kezdtünk, az úriember pedig stilszerűen néhol két keréken, néhol az oldalast farolgatva indult haza.

Volt még hátra egy jó ötvenes, nekifeszültünk hát a gázkaroknak. A navigálás innentől egyszerűbbé vált mivel csak a két számjegyű főutat kellett követni a célállomásig. Már alig egytucatnyi kilométer volt hátra, amikor a motorok és a hűséges kísérőautó egyszerre kezdett el furcsán viselkedni, köhögni, gyengülni. A maximális sebességünk óra szerint sem sokkal kúszott 30 fölé, több motor rángatni kezdett. Értetlenül álltunk a dolog előtt, de bíztunk benne, hogy az utolsó kilométereket csak kibírják a vasak. Közvetlenül a helységnévtábla előtt derült ki, hogy valójában egy bazi hosszú, láthatatlan emelkedőn küzdöttük fel magunkat a dög melegben. Egyszerűen ennyi volt a baj, az utolsó púpról legurulva nyoma sem volt a kehes köhögésnek, amit a motorok jórésze előadott. De mit számít ez, hiszen megcsináltuk!!!!!

Hamarosan bele is botlottunk egy helyi lakosba, aki felajánlotta, hogy elvezet a találkozó helyszínére. Kellő számú fénykép ellövése után nekiláttunk legyűrni az utolsó párszáz métert, hogy aztán a rendezők és a korai érkezők legnagyobb csodálatára bepöfögjünk a múzeum udvarára. A kölcsönös üdvözlések után nekiálltunk sátrat verni és leverni magunkról az út porát. Annak ellenére, hogy a leglassabb járművekkel jöttünk majdnem a legtávolabbról, mégis az elsők között érkeztünk meg.

Legnagyobb sajnálatunkra nem találtunk wifit, így nem tudtunk hírt adni fantasztikus kalandjainkról, de aztán a fáradtság, az átélt élmények és persze a csapolt sör és hazai pálinkák hatására álomra hajtottuk fejünket, a Riga Klub történetében először idegen földön.

 

Vajon mi vár hős rigásainkra az egyetlen pihenőnapjukon? Milyen felhozatal érkezik nyugaton keleti autókból? Hogyan viselik majd a rettentő meleget a légkondícionálót nélkülöző motorokon? Holnap kiderül, maradjatok velünk!

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.