(Budapest – Komárom – Budapest)

Lacival és Gyurival reggel hétkor találkoztunk a garázs előtt, Laci az én 22-esemmel, Gyuri a frissen újba tett, bejáratós Riga 12-esével, én a 3-asommal rajtoltam el, melyben kb. két hónappal ezelőtt újraépítettem a gyújtást (új Terra tekercs, új kábelezés, új gyertyakábel, új gyertyapipa, új megszakító, új kondenzátor).

Háromnegyed nyolckor már Gergő várt minket a Bicske vége tábla magasságában az 1-es úton Verhó 4-esével, ami a benzint és a váltóolajat nagyjából egy az egy arányban fogyasztja, persze csak addig, amíg van benne. Az elmúlt 2300 km-t, köztük több nagy túrát köhintés nélkül lenyomó 3-asom (kivéve a lerepült lendkereket Pétervásáráról hazafelé menet) már itt, az első újraindításnál nehezen kelt életre, holott szikra volt, benzin volt, mégis némi gyertyacsere és gyújtásállítgatás kellett ahhoz, hogy beröffenjen. Utána viszont megint nem volt gond. Nagyon hideg volt a reggel, a motorok harapták a friss levegőt, mi kevésbé voltunk lelkesek a hőmérséklet miatt.

Kb. 20-30 km után úgy állt le a motor, mintha a gyújtáskulcsot fordítottam volna el. Mindez azért volt némileg frusztráló, mert a Riga-gyár sosem jutott el az evolúció olyan fokára, hogy bármiféle lopásvédelem előszobájaként kulccsal indítható típussal álljon elő – maradtak a rossz hírnév, a trehány kivitelezés és a gyenge anyagok használata mellett, ami hasonlóan működik. Ezt még betudtuk a szokásos makrancoskodásnak, földhuroknak, átoknak, később gyertya-kábel-hézag-stb. hibának, szóval okkult elméletekből nem volt hiány. Főleg, hogy némi szöszmötölés után a 3-as mindig beindult és egészséges hangokat hallatva lendületesen mászta meg a Tata környéki dombokat. Az indítás egyre macerásabb lett, de nem gondoltunk semmi rosszra – bár a szikra egyre kevésbé volt meggyőző méretű.

Vértesszőlősön befutott Kipe és Józsi a kis piros MG Midgettel, szerencsére mindketten alulról karcolják a konfekcióméretet, így elegendő teret nyújtott nekik a piciny pilótakabin. Nekünk végtelen terünk volt, de időnk kevésbé, így továbbindultunk az 1-es úton. Jó 30 km után megint elfogyott a ménes a jövőre 50. életévét betöltő 3-asomból, ezúttal véglegesen: semmi szín alatt nem tudtunk szikrát csiholni. Mindezt 15 km-re Komáromtól és félórányira a déli ebédtől, amivel a szervezők vártak minket.

Kevés opció kínálkozott a helyzet megoldására és az biztosan nem volt köztük, hogy a söprögetőautóként fungáló MG roadster akár a motort, akár pilótáját a fedélzetre tudja venni. Kiderült, hogy kizárólag a vadiúj Terra tekercs lehet a hibás, amit nem olyan könnyű pótolni. Felmerült a trafósra és hagyományos tekercsesre visszaalakítás gondolata, de ezt nem követte tett; a művelethez egy trafó és egy hagyományos gyújtótekercs is hiányzott. Volt olyan gondolat, hogy az MG és a banda egy része hatoljon Komáromig és ott próbáljon alkatrészt szerezni, majd szereljünk az árokparton, de akkor pont az egész értelme borult volna: nevezetesen, hogy együtt vagyunk és jól érezzük magunkat.

Végül egy olyan megoldást választottunk, ami kockázatát tekintve a szovjet űrprogram kezdeti szakaszához hasonló, ahol évekig a legnagyobb sikert az jelentette, hogy Lajka kutya csak a kilövés UTÁN nem sokkal pusztult el. Itt és most én voltam Lajka, akit az MG vontatott végig a hátralévő távon.

A művelet zamatát az adta, hogy az MG-n nincs vonószem és anyám sem gondoskodott ilyen alkatrészről születésemkor; végül az autón a laprugó bekötését választottuk, nálam pedig az vált be, hogy fél kézzel fogom a kötél végét, amit így bármikor el tudok engedni, menetben pedig oda tudom fogni a kormányhoz. Mindez laboratóriumi körülmények között is azonnal kizáró ok bármilyen életbiztosítási konstrukcióban, az 1-es út ezen szakaszának 46 db, dilatációs hézagokkal, dupla sínnel és a magyar aszfalt generikus szintkülönbségeivel díszített iparvágányával pedig olyan mutatvány, amit az előírásokat közismerten lazán kezelő Bolsoj cirkusz sem vállalt volna be. Mindezt fűszerezte a tény, hogy a vontatóként használt angol roadster gázpedálútja arányos a belső tér méreteivel; az alapjárat és a tőgáz között kb. másfél centi van. Nagyjából ennyi hiányzott ahhoz is, hogy már indulásnál pofára essek motorral együtt, de aztán sikerült Kipének hármasig felkapcsolva, alapjárat környékén stabilizálni a tempót. Ezt csak az említett vasúti átjárónak csúfolt döccenők zavarták meg. A gyalogos átkelők felé közelítő járókelőket szúrós szemmel méregetve próbáltuk az út azonos oldalán tartani – utólag visszagondolva egyszer sem kellett forgalmi okból megállni, még jelzőlámpák is kegyesek voltak hozzánk. A helyszínen, a városháza előtt téren Komáromban úgy futottunk bele a keresztutca forgalmát irányító rendőrökbe, hogy időm sem volt eldobni a kötelet. Szerencsére egy aggódó megjegyzésen kívül (“Nem lesz ez így jó!”) nem kaptunk egyebet.

Viszont végre megérkeztünk, de nyilván azonnal a megoldás járt a fejünkben, mivel pár óra múlva ellenkező irányban kívántuk letolni azt a százast.

A házigazdák természetesen átérezték a helyzet komolyságát és azonnal eltolták az ebédünk idősávját (a tumultus elkerülése érdekében az ebédre több idősávban került sor), illetve rendelkezésünkre bocsátották a hangosítást, hogy a kiállítás népétől kérhessünk segítséget. Ez meg is történt, a résztvevők üdvözlése után búgó hangon próbáltam kiénekelni valakiből egy bármilyen gyújtótrafót és némi vezetéket.

Nem telt bele két perc, egy Velorexes sorstárs máris szállította a kért alkatrészeket, neki is kezdtünk a műtétnek. Sajnos hamar kiderült, hogy bár látványos előadást nyújtottunk a kiterített Riga-gyújtással és a temérdek szerszámmal, de a belsőtrafós tekercs primer köre halálozott el, azaz a nagyfeszkör hiába egészült ki egy izmos 12 Voltos trafóval, szikra az nem lett. Feladtuk álmainkat, megköszöntük az alkatrészeket és elmentünk ebédelni.

komarom501089223_2133029928_n

Kitaláltuk, hogy vagy én megyek haza vonattal, vagy a szabadjegyes Józsi, így beülök az MG-be, a 3-asért meg visszajövök valamikor, addig meg valaki csak befogadja.

A remek pörkölt után a kiállított motorokat és autókat gusztáltuk, mikor újabb remény kezdett körvonalazódni. Egy gyönyörű oldalkocsis MZ ES fogattal érkező testvérpár érdeklődött, hogy sikerült-e a javítás, mert otthon, Tatán van nekik több komplett gyújtásuk is. Nem kellett több senkinek, az MZ kisvártatva Tata felé repesztett, mi meg ismét kombinálni kezdtünk. Akár még a tervezett időpontban haza is tudunk indulni.

Megjött két komplett gyújtás és egy, ránézésre a Togliatti-ban székelő Zsiguli gyár kezdeti éveiből származó brutális gyújtótrafó. Laci félórás varázslata után lett gyújtás, csak sajnos közben utolsó lehelletével adta meg magát a lendkerék anyája. A derék MZ-s srácok egyetlen alkatrészt hagytak otthon indulásnál a kertkapu oszlopának tetején; igen, azt a M8x1-es anyát, ami most az indulás vagy nem indulás közötti szakadékot jelentette nekünk.

SANY2490

Újabb, kipufogóégetéssel felérő menet az öreg MZ-vel Tatára és máris volt anya, szikra és indult a gép. A jobb karbitakaró helyére felkerült a hatalmas trafó, a plusz kábelek és vidáman purrogott a gép. A klub különdíját már egy működő motor tudatában vehettem át, a közönség megtapsolta kitartásunkat. Objektíven nem mi jöttünk a legmesszebbről, de az mindenki számára világos volt, hogy hazafelé mi indultunk a legtávolabbról – legalábbis lélekben.

SANY2489

Hazafelé az első 15 km után szinten biztos voltam benne, hogy a paripa vidáman szalad hazáig – ez így is lett, a három Riga és egy Verhovina gond nélkül falta a kilométereket. Még egy utolsót kávéztunk Bicske előtt, majd Gergő Biatorbágynál hazafelé vette az irány, mi meg Budaörsön keresztül behatoltunk a fővárosba. Legfőbb ideje volt, ismét nagyon hideg lett és vészesen sötétedni kezdett, Rigámon viszont nem kötöttük vissza a világítást, az elemes biciklivillogók pedig hervadni látszottak.

Gyuri már Újbudán köszönt el (látszólag, mert később kiderült, hogy eldugult a karburátora, amit csak némi türelmes várakozás és a motor lehűlése után tudott kitisztítani), Lacival nekivágtunk a Gellérthegynek az egykedvűen fickós R22-essel és a némileg azért gyengébb R3-assal. Nem mondom, hogy halkan, de felértünk a meredek utcákon a garázsig és a természetes fény is épp kitartott. A sok bosszúság után ismét hálatelt szívvel gondoltam makrancos Riga 3-asomra, amin gyakorlatilag az egyetlen nem gyári alkatrész adta meg magát; az, amit pont az üzembiztonság miatt építettem be. És persze köszönöm Lacinak, hogy hihetetlen kreativitással és áldozatos munkával lágerkörülmények között épített új gyújtást a motoromra, ami ráadásul köhintés nélkül hozott haza.

Ismét egy hatalmas élmény volt, jót motoroztunk, sokat nevettünk és egy remek rendezvényen vehettünk részt. Köszönjük a meghívást  Kiss Lacinak és csapatának (Honda Komfront) hogy egy csodaszép környezetben megrendezett, színvonalas programra kaptunk meghívást és köszönöm a túratársnak a segítséget és ezt a rengeteg élményt!

(Poteka)

Kiállítás képei :

One Response to Komárom oda-vissza tétre, helyre és szerencsére befutóra: Komáromi Veteránkiállítás, 2016. április 30.

  1. elnökasszony szerint:

    Gratulálok az aszfaltnyűvőknek! Ismét megcsináltátok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.