Azzal, hogy egészen konkrétan 10 évvel ezelőtt indultunk neki először az embert és gépet próbáló távnak, csak a helyszínen, a nosztalgia lágy hullámain elmerülve szembesültünk. Igaz, akkoriban még nem az embert és a gépet, leginkább a szerencsénket próbálgattuk; hiszen egy frissen vett és egy belsőleg karban nem igazán tartott géppel indultunk neki. Nem is sok hiányzott ahhoz, hogy az előzetes aggodalmaknak megfelelően úgy rohadjunk le az út szélén, hogy még kék buszok kereke csapja az arcunkba a port, miközben a tirisztor vagy a kuplung mulandóságán merengünk.

Így aztán ez az egész nem nosztalgiatúrának indult, csak úgy, ahogy mostanában egy Riga-túra szokott indulni: málházzuk fel erre kitalált motorjainkat és haladjunk el a kiszemelt helyszínre. A célba érés nem kérdésként, hanem távoli bizonyosságként merül fel ilyen esetekben, hiszen eddig is mindent (is) megoldottunk már.

A dolgot némiképp bonyolította, hogy az utazóközönségben ezúttal egy vakmerő szerencsevadász, egy új fiú, a Pató Pál-kisegyház tagja, egy magányos farkas és egy hosszú ideje Riga-absztinens fazon is fellelhető volt. Később mindegyiknek lesz jelentősége. Szubkultúra, vagy miafene.

Utóbbiban Rubens tisztelhetjük, aki a veteránozást újabban úgy képzelte el, hogy a gumikban lévő levegőtől a rákühedt zsíron át a karbiban felhalmozódott mocsokig mind megannyi technikatörténeti érdekesség, és így mindezek együtt alkotják az igazi veteránmotort.

A magányos farkas szerepében Németh Gyuri, aki nem akkor, nem oda és nem úgy, de végül mégiscsak együtt jött velünk, jóllehet önnön motorja kényszerítette erre.

Ifjabb Pató Pál, született Ragó Pisti, aki Minijének gyártási ideje óta immár másodszor végezte el a nagy generált, azaz felfújta a gumit rajta, illetve legnagyobb megdöbbenésemre eltávolította a működésképtelen gyújtásdobozt a tank alól tavaly óta, sőt, egy kábelköteg-cserével fokozta a fokozhatatlant.

Rubens cimborája, Sanya még sosem ült Rigán, az általa lovagolt R4-esen meg senki sem ült szűk 10 éve, így hol máshol találhattak volna egymásra jobban, mint egy hirtelen és végtelen túrán.

A szerencsevadászt én alakítottam, mivel egy bejáratós, tényleg csak pár km-t járatott, eddig senki által ki nem próbált, frissen vásárolt és frissen összerakott tuning Riga-blokkal szerelt motorral indultam neki a távnak. A jó bejáratás kulcsa ugye a hűvös, párás idő, a sík terep, nyugodt forgalom, kis és közepes terhelés, valamint a gyakori megállás hűtés céljából. Ezért aztán a friss blokkos motorra rápókoztam a fél köbméter kempingcuccot, majd nekiindultam a bő 160 km-nyi hegynek-völgynek a rekkenő hőségben a 3-as, majd a 21-es országúton. A célban a Bélkő-hegyre vezető, pár kilométeres kaptatót már magamnak sem mertem bevallani.

Mr2t úrral találkoztunk a megbeszélt benzinkútnál és némi ráhangolódást követően Kerepes felé vettük az irányt. A városból kivezető emelkedőn egy nyers, bejáratós, de megpakolt motorral nehéz jót tenni, így a nyélgáz maradt az egyetlen megfelelő választás. A Mini a felénél összehozott egy gyertyaslusszt, de az én 22-esem is elfelejtette a kulturált működést kis- és közepes fordulaton, így a gyertyapucolás után virtuóz kuplungkezeléssel, túráztatott motorral hatoltunk Aszódig, ahol is kiderült, hogy nekem is egy apró kokszdarabka árnyékolja le az amúgy sem túl vitéz teljesítményt. Ezt szakszerűen, csokipapírral eltávolítva visszatért az alapjárat. Hatvanban az emblematikus MOL-kútnál a 10 percre lévő Rubensék 40 perc után meg is érkeztek, ekkor Rubens nagyívű előadást tartott az évek óta álló, de pöccre induló és azóta is szépen futó motorokról. Lám, ezekben még volt anyag. Mint kiderült, itt-ott talán túl sok is, de erre csak később, az út szélén jöttünk rá.

Észak felé megindulva a 21-esen Sanya (azaz Rubens) 4-ese bizonyos időközönként elhalálozott, de némi noszogatásra, hézagállításra és gyertyacserére visszajött a szikra és mindig elindult. Minden megállásnál összeült a konzílium és ennek szellemében finomhangoltuk a technikát. Szerencsére a működési intervallumok nem tértek el jelentősen a szándékoltan beiktatott pihenőktől. A maconkai horgásztó után a 23-as úton meglepetésvendéggel találkoztunk: Gyuri és szép, bár sokat látott 12-ese töltötte az útpadkán kényszerű pihenőjét. Ő elmondása szerint reggel óta a bejáratás ideális ütemterve szerint halad (15 km menet, 15 perc pihenő) valamilyen obskúrus okból. Mindenesetre Bíró Lacihoz Pétervásárára érve már számos igényünk támadt a hosszabb megállásra, nekem pl. a hajtóműolaj kezdett folyni a dekli mellől és féltem, hogy utántöltés nélkül elhalálozik a bontatlan váltó a nagy terhelés alatt.

Laci kapuján behajtva alig győzte kapkodni a fejét a megoldandó műszaki rejtélyek elől. Mindenesetre a komolyabb falatnak ígérkező 12-est vették górcső alá az üdvözlés után, míg jómagam afféle ipari tanulóként a Rubens-istálló karburátorainak kipucolását kezdtem meg, miután a váltóolaj-helyzet rendeződött.

Az évek óta belekühedt etanolos ragacs eltávolítása után a két ceglédi gép vígan purrogott és Gyuriék is elértek valamiféle ideális állapotot a melegedő 12-essel. Innen szokás szerint probléma nélkül hatoltunk Bélapátfalváig és némi kuplunglamella elégetése árán mindannyian feljutottunk a Bélkő-hegyre is.

A sok krómos-épített-pusztított-egyedi-gyári cruiser és egyéb motor mellett nehéz feltűnni, nekünk a felmálházott, füstölő-ordító Rigák nyergében természetesen sikerült, de a meglepetés varázsa persze sokat kopott a 2008-as első antré óta, amikor Rubens és én átszakítottuk a célszalagot. Véletlenül a két akkori motor, a 22-esem és az ő 4-ese is itt volt a mostani túrán.

Az üdvözlések után sátrat vertünk, magunkhoz vettük, ami hiányzott (ételt, pálinkát, sört), leadtuk, ami már nagyon nem hiányzott (ezt nem részletezném) és nagyot mulattunk az este programját adó koncerteken, különösképpen a Rockin’ Rockcats öreg jampijaival, akik 50-es évekbeli rockabilly számokat tolnak túláradó örömmel, profizmussal és hangulattal.

Szombat reggel a kötelező körök után összeszedtük magunkat és Eger felé indultunk a szezon utolsó hétvégéjén még épp nyitva tartó egri fürdőbe, ahol előbb a török fürdőben adtunk a wellnessnek, majd a kinti részben jól tele is ettünk magunkat. Oda- és visszafelé is makrancoskodott Gyuri 12-ese, de óriásit motoroztunk az erdei országúton az átszüremlő napfényben és még egy fagyi is belefért Szilvásváradon, mielőtt a találkozó népe megérkezett volna a motoros felvonulással. Itt beolvadtunk a nagymotoros masszába, hogy aztán visszafelé pár km után ki is olvadjunk belőle a sor végén, bár én rögtönzött sebességteszt keretében GPS szerinti 60-ig hajszoltam az egyre inkább erőre kapó 22-est. Aztán inkább a saját tempónkban haladtunk tovább, főleg, hogy a hegyre vezető szerpentinen már leginkább az a cél, hogy felérjünk.

Érkezés után folytattuk, ahol abbahagytuk, megérkezett Kipe és Csabi, aki a 8 évvel ezelőtti találkozóra szállította az elnök urat, most meg ő stoppolt az elnöki Pontiac jobb első ülésében. Az előző este okozta másnaposságot egyre inkább feledve belevetettük magunkat az estébe-éjszakába a koncertek zenei aláfestésével. Egy józanabb pillanatban még persze átadtuk a főszervező Bercinek a klub 15 éves, jubileumi pólóját egy üveggel Rubens saját eperpálinkájából, amin egy, ma már ritkaságszámba menő klubos matrica növelte az est fényét.

Vasárnap reggel óhatatlanul előjött a kérdés, hogy mikor indulunk haza (meg, hogy minek), így némi szedelőzködés és a faluban a Coop előtt elköltött reggeli után útnak indultunk.

https://www.facebook.com/magyar.riga.klub/videos/323571924887184/

 

Ismét csak szokás szerint hazafelé mindenféle műszaki probléma elkerült minket, csodálatosat motoroztunk konvojban a hegyes-völgyes tájakon, az úttalan utakon. Bíró Lacit persze hazafelé is útba ejtettük és persze finomhangoltunk a technikán, de alapvetően ráérős tempóban fogyasztottuk a kilométereket. Az én blokkom a benzint kevésbé ráérős tempóban fogyasztotta, bár utólag kiszámolva 260 km után fogyott ki nafta, ami 1.9 literes fogyasztást jelent a bejárós blokkal, hegyen-völgyön át. A baj csak az volt, hogy minderre 3 km-rel azelőtt került sor, hogy tankolást terveztem, így a csapatot lejmoltam le fejenként 1-2 deci benzinnel.

Bátonyterenyétől a 21-es helyett a párhuzamosan futó utakat választottuk és utólag sem bántuk meg a dolgot. Hatvanban elbúcsúztunk Rubenstől, aki Cegléd felé vette az irányt, majd egészen pontosan Gödöllőt elhagyva állt meg először a 12-es a szokásos tünetekkel. Azonban itt már meg sem próbáltunk mindenféle varázslatot, egyszerűen 15 percnyi eszmecsere után továbbindultunk. A városhatár után hamar hárman három irányba osztódtunk és mindannyian gond nélkül jutottunk el a bázisra. A mostani túra az utóbbi évek legjobban sikerült rigás túrája volt, az idő tökéletes volt (minden elkerült a rossz idő ott keleten, így a három nap alatt egyetlen csepp eső sem esett ránk), bejáratódott a blokkom és elkezdtük komolyabban tervezni a jövőre esedékes Rigával Rigába túrát is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.